Skatalites
A38, Budapest, 2007. november 26. A
Skatalites zenekar ma már legendának számít, kétség nem fér hozzá, s mint minden legendánál, a tények
itt sem egyértelműek, az információk zavarosak, az emlékek homályosak, sok a pletyka, a félreértés, a
találgatás. Pedig a történetnek nincs vége, íródik tovább, hisz a 43 éve megalakult zenekar egyes
tagjai a mai napig viszik tovább az akkor rögzített alapokat. Magyarországon most harmadjára
tapasztalhattuk, ezennel az A38 hajón, hogy a Skatalites az elévülési folyamatokat meghazudtolva él,
virul és úgy játszik, mintha rájuk nem lenne érvényes az idő múlása. A Skatalites sztori megírása több kötetnyi
irodalmat igényel, de néhány ködfolt eloszlatása érdekében, következzék egy kis tényfeltárás a
múltból. A halhatatlan Studio One atyja, Sir Clement „Coxsone” Dodd szárnyai alatt összeállt banda
1964-ben alakult meg, Tommy McCook (tenor szaxofon, fuvola) irányítása alatt. A fúvós szekciót Don
Drummond (harsona), Roland Alphonso (tenor szax), Lester ’Ska’ Sterling (alt szax) és Johnny ’Dizzy’
Moore (trombita) képviselték, míg a ritmus szekciót Lloyd Knibb (dob), Lloyd Brevett (basszus),
valamint Jerome ’Jah Jerry” Haines (gitár) és Donat Roy ’Jackie’ Mittoo (billenytűk). Négy fő
vendégvokalistával léptek fel: Doreen Schaeffer, Jackie Opel, Tony DaCosta és Lord Tanamo. Nem hosszú
ideig még a később miniszterelnökké avanzsált PJ Patterson is menedzselte őket, amiért fizetést ugyan
nem kapott, de későbbi portfólióján mindenképp jól mutatott, hogy az ő keze is benne volt a mára
minden szempontból forradalmi zenévé vált ska műfaj népszerűsítésében. Hivatalosan a
Skatalites ugyan csak egy évig működött, ám a zenészek sosem hagyták abba, amit akkor ott
megteremtettek. A Ska hatása ma átnyúlik minden határon, ott van szinte minden későbbi zenei
irányzatban, s a műfajt létrehozó művészek ma is nagy szeretettel idézik fel az akkori világot.
Sokféleképpen magyarázzák, miért oszlott fel 1965-ben a Skatalites. A sajtóban kiemelt és
előszeretettel felfújt Don Drummond-féle zűrök (1965-ben féltékenységi dührohamban megölte a
barátnőjét, a Bellevue elmegyógyintézetbe került, majd 1969-ben öngyilkos lett) nem szolgálnak
megfelelő érvként. A megfoghatatlannak tűnő magyarázat talán inkább az, hogy túl sok zseniális
muzsikus volt egy helyen, s az igazán nagyok hosszú távon nem férnek meg szorosan egymás mellett,
hisz nincs lehetőség a kibontakozásra, így előbb-utóbb muszáj volt mindenkinek felfedezni a maga
útját. Ez többé-kevésbé sikerült is, a tagok életrajzai külön-külön is felérnek bármilyen iskolai
tananyaggal. Sokan az akkori zenészek közül a kingstoni Alpha Boys School-ba jártak, ami ma is
ugyanott működik. 1880-ban alapították, félig reformiskola, félig árvaház, általában hátrányos
helyzetű vagy nem megfelelő magaviseletű, 6-14 éves kor közötti fiúk jártak oda. Gyakran azonban
jómódú szülők is beíratták a gyerekeiket, és direkt fizettek tandíjat, mert úgy látták, jó hatással
van a fiúkra a szigorú, már-már militáns fegyelem és a magas színvonalú képzés, amit a katolikus
apácák (Sisters of Mercy) tartanak. A legkülönbözőbb mesterségeket lehet ott megtanulni, de a
legnagyobb presztízst mindig is az jelentette, ha valaki beletartozott az iskolai zenekarba. Itt nem
csupán szabadon zenéltek, hanem megtanultak a zenéről mindent, amit csak lehetett: zeneelméletet,
kottát olvasni, komponálni, kötelezően több hangszeren játszani, improvizálni stb. Egyes források
szerint Ernest Ranglin gitáros győzte meg Sister Ignatius-t és a többieket, hogy az iskola jobb
zenészei hadd játsszanak iskKolán kívül is, szállodákban és egyéb vendéglátó-ipari egységekben. A
fellépésekért pénzt is kaptak, de ezt az apácáknak nem árulták el. A Skatalites majd fele (McCook,
Sterling, Drummond, Moore, Brooks), illetve számos más nagy jamaikai művész (Dizzy Reece, Rico
Rodriguez, Leroy Smart, Desmond Dekker) végzett itt. A hetvenes években mindenki külön zenélt
más-más formációkban, a legnagyobb művészekkel. Elmondható tulajdonképpen, hogy a megszámlálhatatlan
jamaikai zenei termés 90%-án egész biztosan feltűnik egyik-másik tag neve. Az első újraegyesülés az
1980-as évek elején volt, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal, egyes tagoktól megválva, s újakkal
bővülve koncertezett, turnézott a Skatalites. Az őstagok közül ma Doreen Schaeffer, Lloyd Knibb és
Lester Sterling játszanak a zenekarban állandó tagként. Továbbá két másik Alpha tanítvány: Vin Gordon
(harsona) és Cedric Im Brooks (tenor szax). Gordon Don Drummond helyébe lépve ugyanúgy megélte a régi
időket, s a mai napig hihetetlen energiával mozog a színpadon. Ugyanígy csodálatra méltó a nagypapa
korú Cedric Im Brooks (tenor szax), aki szintén Coxsone-nál volt állandó stúdiózenész, s kinek zenei
munkássága mára történelemmé válva, párját ritkító hozzáértéssel ötvözi a jamaikai hangzást az egyéb
műfajokkal, mint a rumba, jazz, Afro-beat, Latin, funk, soul stb. Brooks már régóta zenél közösen a
Skatalites egyes tagjaival, de állandó tagként csak 1998-ban, Roland Alphonso halála után került be.
További jelenlegi tagok: Val Douglas (basszusgitár), Devon James (gitár), Ken Stewart (billentyű),
Kevin Batchelor (trombita). A koncert után sikerült pár szót váltani a zenészekkel, kivel
kevesebbet, kivel többet, DJ Gonnok és Vajna Balázs (videó) közreműködésével. Doreen
Shaeffer (vokál)SK: Hogyan csatlakozott a Skatalites-hoz?Doreen Shaeffer:
Elmentem a Studio One-ba egy meghallgatásra Coxsone Dodd-hoz. Ott találkoztam ezekkel a zenészekkel,
de akkor még nem állt össze a Skatalites. Lloyd Knibb, a dobos, most is itt ül velünk szemben, ő volt
az első, akinek Sir Coxsone bemutatott engem, és akkor mondták, hogy csinálnak egy zenekart, és
meghívtak énekelni. Aztán később mindenki külön utakon kezdett járni.SK: 1965-től, amikor
feloszlott a Skatalites. Közrejátszott a Don Drummond-féle tragédia?DS: Nem, már előtte
feloszlott a zenekar. Mindenki más-más irányba ment. Én a Bahamákra mentem, ott dolgoztam egy Island
House nevű klubban. Aztán visszamentem Jamaikára felvételeket készíteni. Meg gyerekeket
szültem.SK: Hányan vannak?DS: Négyen.SK: Jamaikában él most?DS: Nem, New
Yorkban. De sokat járok vissza.SK: Mit gondol a mai jamaikai zenéről? DS: Hát, az idők
és a dolgok változnak, nekünk is haladni kell a változásokkal együtt. Alkalmazkodni kell,
hozzáigazodni ahhoz, ami most történik, erről szól a túlélés. Lloyd Knibb
(dob)SK: Meséljen nekünk az 1950-60-as évekbeli Kingstonról. Az Alpha Boys
időkről.LK: Igen, sokan az Alphából jöttek, de én nem jártam az Alpha iskolába. Én vagyok az,
aki a ritmust adta, a ska ütemet, a 2/4-et. Játszottam Bob Marley-val, a Toots & The Maytals-zal,
számtalan stúdióban, Randys, Beverlys, Studio One, bármelyiket említi.SK: …Federal.LK:
Igen, a Federal-ban is. Ott kezdődött először az egész business.SK: És Duke Reid, Prince
Buster?LK: Ja ja, ők is. Mindenkinek játszottam. SK: Maga volt a burru man…LK:
Igen, igen. Minden vasárnap feljártam Count Ossie-hoz dobolni a Wareika Hills hegyekbe. És az egész
Studio One banda feljárt fel Count Ossie-hoz, nagyon sokat játszottunk. Ott tanultam meg a burru
dobolást. SK: Rasztának vallja magát?LK: Nem, nem igazán. Sok mindent nem követek,
nekem megvan a magam hite, tudja.SK: És mit gondol a mai jamaikai zenéről?LK: Csak
egyre jobb. Minden nagyon jó. Gonnok: Hogyan alakult át a sak reggae-vé?LK: Hát a 60-as
évek közepén egyszer csak Duke Reid azt mondta, emberek, én már öregszem, lassítsuk le kicsit a
tempót, vegyük lejjebb, és így jött a rocksteady. Aztán Duke megint azt mondta, emberek, én már
öregszem, vegyük lejjebb a tempót, és így jött a reggae. Tehát 3 ütem van, SKa, rocksteady,
reggae.SK: Mi a véleménye a 2-tone ska-ról vagy a harmadik hullámról?LK: Túl gyors.
Főleg az angolok, ők nagyon gyorsan játszanak (demonstrálja). De hát mindenkinek megvan a maga
stílusa.SK: Most nyáron jelent meg új Skatalites album Ausztráliában. Elégedett vele?
LK: Igen, nagyon. Mindegyik szám jó. SK: Általában ki írja a számokat?LK: A
zenekar különböző tagjai.SK: Akárcsak a régi időkben.LK: Igen, igen, mint a régi
időkben.SK: Akkoriban főleg Don Drummond írta a számok többségét?LK: Don Drummond volt
az egyik, Tommy McCook a másik. Meg aztán Billy Cooke is, ő fúvos volt. SK: Mit gondol Don
Drummond haláláról?LK: Hát ő nem volt teljesen rendben. Sose beszélt, csak zenét írt és
játszott.Gonnok: Lee Perry-ről mi a véleménye?LK: Lee Perry is ott dolgozott Coxsone-
nál, a sound systeme körül. Lee Perry-t nem könnyű megérteni. Mikor újra találkoztunk Európában
először, azt mondta nekem: „Te Lloydie, tudod mi ölte meg Bob Marley-t?” És erre azt mondta: „Ezt
szépen lejátszották, a kemény fiúk megrendezték a játékot” („Them colt the game” – a Patois-ban, azaz
a jamaikai kreol nyelvben ez a kifejezés arra utal, ha valakik tudatosan rosszat cselekszenek, hogy a
saját érdekükben megváltoztassák a dolgok végkifejletét, sokszor átvitt értelemben csak Babylon-ra
fogják az efféle viselkedést)SK: Jah Jerry idén hunyt el…LK: Igen. Ő egyébként csak
egyszer játszott velünk a legelején.SK: A Hi-Hat Klubban ’64-ben?LK: Igen, ott kezdtük.
Aztán ő már sose koncertezett velünk, csak a stúdióban játszott velünk. Ken
Stewart (billetnyű, ill. menedzser)SK: Hogyan került a Skatalites zenekarba a 80-as
évek végén?KS: 1987-ben elmentem a koncertjükre, akkor még, mint rajongó. És azonnal beleszerettem a
zenekarba.SK: Ez hol volt?LK: Bostonban. Akkor léptek fel először Bostonban, előtte
voltak egy párszor New Yorkban 1986-ban. Szóval ’87-ben elmentem a koncertjükre, és hat hónappal
később Rhode Island-en játszottam egy reggae zenekarban, és úgy alakult, hogy Lloyd Knibb volt a
dobosunk. Teljesen el voltam képedve, nem is tudtam szóhoz jutni. És akkor kiderült számomra, hogy a
Skatalites nem igazán turnézik, és emellett még billentyűst is keresnek, így hát megragadtam az a
lkalmat. És akkor egy évig játszottunk, de csak kb. 10 fellépésünk volt, ami engem nem elégített ki,
így segítettem nekik bekerülni a turnézás vérkeringésébe. A barátaim akkor éppen Bunny Wailernek
hoztak össze egy turnét, és mi lettünk az előzenekar. SK: Milyen volt a Bunny Wailer turné?
KS: Fantasztikus. Bunny Wailer megnyerte a Grammy díjat az abban az évben (1990) kiadott
albumáért. Ezért volt a turné is, aminek az volt a neve, hogy Liberation. Ennek a publicitásnak
köszönhetően aztán még abban az évben beindult a Skatalites amerikai turnéja is, majd 1992-ben jött
az első európai turné.SK: És hogy bírják a sok utazást? A mostani turné során például szinte
minden nap gépre szállnak?KS: Nem, többnyire busszal utazunk.SK: Most honnan buszoztak
ide?KS: Thessaloniki, Görögországból. És innen Németországba megyünk. SK: És a zenekar
idősebb tagjai is jól viselik a sűrű menetrendet?KS: Igen, másképp szerintem el se tudnák
képzelni az életüket. Nem olyan rossz ez nekik. Van egy jó buszunk, van benne 12 ágy. Mindaddig, míg
van idő és hely kicsit relaxálni, addig semmi gond. Meg szeretünk utazni, találkozni új emberekkel
különböző országokból, szeretjük Magyarországot is.SK: Felléptek a Szigeten is,
kétszer.KS: Igen, harmadjára vagyunk Budapesten. Szeretjük a keleti országokat. Én,
amerikaiként, úgy érzem, az emberek keleten sokkal barátságosabbak az amerikaiakkal, mint a nyugat-
európaiak. Itt sokkal lelkesebbek, mint nyugaton. Talán, mert keleten az emberek többet tapasztaltak,
több minden hat újként, mert sokáig el voltak zárva, és most egyre több minden áramlik be, és ezt
érzik az emberek, és lelkesednek.SK: Játszottak már majdnem az összes földrészen, voltak
Ázsiában, Dél-Amerikában, például Argentínában, Venezuelában…KS: Az egyetlen földrész, ahol
nem voltunk, az Afrika.SK: Tervezik, hogy mennek? KS: Volt egy meghívásunk tavaly
Zimbabwe-ba, meg Dél-Afrikába, de aggódtunk a politikai helyzet miatt, úgyhogy úgy döntöttünk, nem
megyünk. De a jövőben tervezzük azt is.Gonnok: Nem érzi úgy, hogy maguk az első Rolling
Stones? Hogy ugyanakkora a hatásuk… KS: Hát, ugyanakkor van az évfordulónk. Ők is 1964-ben
kezdték, és a SKatalites is. De például a Beatles játszott SKa zenét, az Obladi-Oblada
egy SKa szám. A Beatles nagyon népszerű volt, mikor Nagy-Britanniába beszivárgott a jamaikai
zene. Aztán már később, a 70-es években jött a 2-tone irányzat, amiből kialakult – ahogy mi nevezzük,
és most már nemcsak Amerikában, hanem az egész világon így hívják – a ska harmadik hulláma.SK:
Játszott ilyet Amerikában akkoriban?KS: Van egy együttesem Lloyd Knibb, a Skatalites dobosának
fiával, 1995-ben hoztuk létre Bostonban. A neve Dion Knibb & The Agitators. Szóval benne voltunk
a harmadik hullámban, de mi inkább olyan zenét játszottunk, mint a Skatalites, amolyan neo-
tradicionálisat, például Doreen-nak is van egy száma az albumunkon. Én nem annyira kedvelem az igazi
uptempo műfajt. Számomra az valahogy elveszi az egésznek az integritását, a swinget, teljesen más
táncot is jelent. A Skatalites-ot pont a swing meg a jazz jellege miatt szeretem, de ez csak az én
véleményem, mert amúgy meg értékelem azt is, amit ők csinálnak. SK: A mai koncerten sok
slágerszámot hallottunk, Guns of Navarone, Man In The Street, a Bob Marley-féle Simmer Down, volt
Beatles, meg a James Bond Theme… Ki dönti el, mit játsszanak egy adott helyen?Gonnok: Igen,
például én kértem, hogy játsszák a Nice Time-ot, és erre játszották is, de szerintem nem volt benne a
tervben, nem?KS: Hát igen, Doreen hamar reagál ezekre. Neki is, meg itt mindenkinek annyi száma van,
több ezer, úgyhogy nehéz választani. Általában a legnagyobb slágereket játsszuk, és tulajdonképpen ez
az egyik panaszom a zenészek felé, mint a zenekar menedzsere, én ezt megváltoztatnám.SK:
Milyen irányba? KS: Gyakrabban kellene váltogatni a számokat, hogy sokféle számot játsszunk,
és nemcsak ugyanazt a 20-at újra és újra. Mikor Tommy (McCook) itt volt, minden este mást
játszottunk, sosem ugyanazokat.SK: Ő volt a zenekar feje?KS: Ő vezette a zenekart. Mint az
old-school frontemberek, ő vitte a business-t, ő csinált mindent. Ma már ez nem így van. Ma lejátszuk
a Best of-ot, és mindenki örül neki. Vin Gordon (harsona)SK: Ön ugya
az Alpha Boys School-ban nevelkedett?VG: Igen, olyanokkal együtt, mint Leroy ’Horsemouth’
Wallace, Johnnie Osbourne, Yellowman és még sokan mások. Az 1960-70-es évekről beszélünk már, én az a
generáció vagyok, nem a 40-50-es évek.SK: Hogy kezdett a stúdiókba járni?VG: Mikor
elvégeztem az iskolát, megismertem Roland Alphonso-t, ő vitt el a Studio One-ba. Ez 1965-ben volt. És
ott maradtam, játszottam és csak játszottam, olyanokkal együtt, mint Jackie Mittoo, Deadley Hedley,
Bobby Ellis, és akkor elneveztek: Don Drummond Junior-nak, mert ugyanazt a hangzást értem el, mint
Don Drummond.SK: Mit gondol Drummond haláláról és az előtte lévő problémáiról?VG: Ő
beteg volt. SK: Mentálisan?VG: Igen. Baj volt a fejével. Azt mondták, megölte a
barátnőjét, ő meg azt mondta, nem ő tette. SK: Van rá bizonyíték?VG: Á-á nem, senki se
tudhatja igazán. Őrült bűnözőként halt meg, legalábbis az újságok ezt írták.SK: És ’Don
Drummond Jr’ ezt hogy látja ma?VG: Én akkor még nagyon fiatal voltam, nem tudom. Én később
kerültem be a zenekarba. Előtte sokáig Bob Marley-ékkal, a Wailers-zel játszottam együtt.SK:
Milyen volt a Wailers-zel turnézni?VG: Nagyon jó. Több, mint10 éven keresztül voltam velük,
olyan albumokat vettünk fel együtt, mint a Kaya, az Exodus, ha megnézi ezeket az albumokat, láthatja
a nevemet: Vin Gordon. Aztán sok mindenkivel zenéltem még együtt, Culture, Burning Spear, Max Romeo,
az egész Studio One, az egész Channel One, végig mindenkivel. Aztán Angliában is éltem, 3-4 évig
dolgoztam együtt az Aswad-dal. SK: Mit szól a mai jamaikai zenéhez?VG: A mai jamaikai
zene nagyon jó.SK: Szereti a „conscious” előadókat, olyanokat mint Sizzla, Capleton,
Luciano…?VG: Mindet, igen. Az összes DJ-t, zenészt, mindet szeretem. De ezek az új művészek
valójában ugyanazt a zenét játsszák, amit mi csináltunk annak idején a 60-70-es években. Ugyanazokon
a riddimeken lovagolnak. Rengeteg olyan régi számom van nekem is, amiket a mai napig hallok. 19 éves
korom óta írok zenét, és a mai napig játsszák a rádiókban. És ez jó. Ugyanazok az alapok. Ilyen a
Satta Massagana, meg az összes – Leroy Sibbles, Heptones, Bob Andy és a többi. A producerek behívják
az előadókat, és arra kérik őket, hogy énekeljenek fel ugyanarra a riddimre.Gonnok: Hogyan
lett a SKa-ból reggae?VG: Én nem a SKa időkben játszottam. Úgy játszom, mint Don
Drummond, mert megtanultam, de…Gonnok: …de ott volt gyerekként Kingstonban, hallotta, látta,
hogy történt… VG: Először volt a Blue Beat, abból lett a ska a 60-as években, 61-62-63… Aztán
kellett egy új ütem, le kellett kicsit lassítani.Gonnok: Miért volt erre szükség?VG:
Másfajta tánczenét akartunk. Azelőtt gyors volt, kellett egy kis lazítás, belesüppedés (mutatja),
érted, így jött a rocksteady. Aztán olyasmi kellett, mint a mento, egy kis csekka-tak-csekka-takka,
egy kis fiatalabb, forróbb hangzás. Aztán most már van a dancehall, ami szintén a táncról szól. És
van benne minden, afrikai tánc, csa-csa tánc, minden egybe egy táncparketten. SK: Játszik más
hangszeren is?VG: Igen, basszusgitáron is. Az Alpha-ban klasszikus képzést kaptam. SK:
Megvolt az elmélet is meg minden a szigorú szabályok szerint?VG: Minden, rendesen
megtanítottak mindent. SK: Hol él most?VG: Jamaikában, nem Amerikában. Minden
alkalommal, mikor Skatalites turné van, repülőre szállok, és jövök. Megszoktam már. Ez még nem is
annyira megterhelő, a Wailers sokkal inkább az volt, akkor alig jártam haza. SK: Kingstonban
lakik?VG: Eredetileg Kingstonból származom, Trenchtown-ból. De ott most nagyon kemény a
helyzet. Sose lehet tudni, mi lesz, egyik nap nyugodt minden, aztán másnapra szörnyű. Én most vidéken
élek, Ocho Rios-ban. De Jamaikában sose játszunk. Ott az emberek már nem hallgatnak ska-
t.Gonnok: Semmi ska, reggae, calypso, soca?VG: Esetleg a hotelekben, meg esetleg
vidéken, Ocho Rios-ban, mondjuk, meg Montego Bay-ben. A mai jamaikaiak Beenie Man-t, Sizzla-t, Bounty
Killer-t hallgatnak. Gonnok: Ez vajon miért van?VG: Hát egyszerűen így alakult. Ha
elmész Londonba, ott hallgatnak mindenfélét, ott a Beenie Man-re is összegyűlik a tömeg, és az olyan
régi zenékre is, mint Ken Boothe, Marcia Griffiths stb. Szóval Jamaikában már nem, de a világon
mindenütt hallgatják ezeket is.Gonnok: Februárban fellépett ugyanitt Lee Scratch Perry. Mi a
véleménye róla?VG: Ő rendben van. Jó írónak tartom. Sok Bob Marley számot ő írt, például a
Duppy Conquerer-t, meg számtalan másikat. Jó előadó is. Sokan azt mondják, őrült, szerintem nem az,
szerintem rendben van. A 70-es években felvettünk közösen egy albumot, az volt a címe, hogy Musical
Bones. SK: Kik a példaképei?VG: Nagyon bírtam Roland Alphonso-t és Tommy McCook-ot. Meg
„Dizzy” Johnny-t.SK: Dizzy Johnny (Moore) most mit csinál?VG: Hát, ő elvan az
együttesével Kingstonban. Úgy hívják az együttest, hogy Jazz Jamaica, amolyan Jamaica Allstars
típusú. Gonnok: A hip hophoz hogy áll hozzá?VG: Bírom a hip hopot. A hip hop is jól
megfér a ska-val.Gonnok: El tudja képzelni, hogy akár közreműködjön egy hip hop albumon?
VG: El én, el tudom képzelni. Tetszik a hip hop. Meg hát modernnek kell lenni, haladni az
idővel. SK: Szóval tulajdonképpen más formációkban is szívesen részt venne?VG:
Abszolút, nemcsak a Skatalites-ban, akármiben. Yaman.SK: Ön raszta?VG: A szívemben az
vagyok, nincsenek dreadlock-jaim, de a szívemben raszta vagyok. Muszáj annak lenni, hisz a raszta egy
igaz dolog. Az igaz szívről szól, az igazságról, a jogokról, a szeretetről, az őszinteségről. Szeresd
a testvéredet, legyél őszinte és igaz, ne legyél féltékeny, szeresd a szomszédodat, magadat, tudod.
Mindig emlékezz Isten szavaira. Isten áldja, köszönet, one love.- Strahl Kati, DJ
Gonnok és Vajna Balázs -